Hónapok óta készülök arra, hogy ezt az írást bemutassam.
Interjút adott nekem egy olyan nő, akire nagyon felnézek.
Nem volt jó helyen, nem érezte magát jól a bőrében, pedig (kívülről szemlélve is) mindene megvolt: szerető család, gyerekek, boldog házasság, lakás, …
Mégis egy napon arra kelt fel, hogy mindene megvan, egy dolog homályosodott el először, majd tűnt el a víz alatt: önmaga.
Hosszú utat jártunk be együtt a konzultációs folyamatokban, rengeteget sírtunk (igen, volt, hogy együtt is), és óriásit emelkedtünk.
Olyan blokkok, gátak szabadultak fel, olyan minták törtek meg és olyan felismerések jöttek, amiért meg kellett dolgozni.
Erről az utazásról mesél nekünk Eszter.
Olvasd szeretettel, elfogadással. Lehet, hogy rólad is beszél.
Mit gondolsz a változásról általánosságban? Hogyan viszonyulsz hozzá? (ez már nem a hivatalos kérdés része, de pl az újdonságtól való félelem, a megszokott elengedése, a bizonytalanba kilépés, stb-re gondolok)
Eszter: Én a változást egy állandó dolognak tartom, amiben folyamatosan benne vagyunk. Onnantól kezdve, hogy megszülettünk, onnantól kezdve változunk, haladunk, tanulunk, és úgy gondolom, hogy ez egy olyan folyamat, amiben folyamatosan az életünk végéig benne vagyunk, hiszen percről percre változunk, és másmilyenek vagyunk. Remélem, érted, hogy mire gondolok, és én ezt egy jó dolognak is tartom, hiszen így haladunk az életben, és így haladunk afelé az ember felé, akik lenni szeretnénk.
Igazából az életem a folyamatos változásokról szól már gyerekkoromtól kezdve, onnantól kezdve, hogy a szüleim elváltak, mindig valami új dologba csöppentem, és mindig mindenhol alkalmazkodnom kellett, így úgy érzem, hogy elég jól tudok a változásokhoz és az új helyzetekhez alkalmazkodni, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem tartanék, vagy ne félnék tőlük.
Jelenleg is egy teljesen új élethelyzetben vagyok, hiszen most kezdtem egy új munkahelyen, és előtte közel hét évig itthon voltam, anya, feleség, háziasszony szerepben, és most megint egy új helyre kerültem, és féltem tőle. Nem csak féltem, hanem rettegtem, hogy ezt hogy fogom tudni megugrani, azonban tudtam jól, hogy ahhoz, hogy haladni tudjak az életben, hogy a személyiségem haladni tudjon, és tényleg fejlődjek, ahhoz bátran bele kell vágnom az új dologba, az újdonságba, mert ezáltal a tapasztalat által is több vagyok, több leszek, és ebből is tanulok. Akár pozitív ez a változás, vagy akár pozitív, akár negatív helyzetbe kerülök, csak úgy jöhetek ki belőle, hogy tanultam, tehát máris jó vagyok, és máris több vagyok ezáltal.
Hogyan jött az életedbe az önfejlesztés, a fejlődés? Miért tartod fontosnak?
Eszter: Már édesanyámtól láttam, hogy tanul és igyekszik fejlődni és változtatni, akkor is ott nem tudtam, hogy mi ez pontosan, és hogy őszinte legyek, nagyon-nagyon sokáig el is zárkóztam, és baromságnak tartottam, és úgy gondoltam, hogy ez fölösleges.
Aztán édesanya lettem, és rájöttem, hogy igenis ez egy fontos dolog, és muszáj vele foglalkoznom azért, hogy tudatában legyek az érzéseimnek, a gondolataimnak, a reakcióimnak, a testemnek, és ezt tovább tudjam adni a gyermekeimnek is. Azért a gyereknevelés nem egyszerű folyamat, és sokszor nem szabad reflexből lereagálni dolgokat, hanem tényleg meg kell tanulni uralkodni magunkon, és tudatosan reagálni.
Tudatosan reagálni a helyzetre, a szituációra, a gyerek reakcióira, hiszen ő is tőlünk tanul minket máshol. És mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell okosabbnak, megfontoltnak és tudatosabbnak lennünk.
És azért tartom fontosnak, mert folyamatosan változunk.
Folyamatos változásban vagyunk. Az önfejlesztés is egy folyamatos dolog. Ez sem áll meg. Soha nem áll meg. És nem lehet azt csinálni, hogy jó, én eddig önfejlesztettem, és leállok, és pihi van. Nem, ehhez folyamatosan vissza kell nyúlni. Magamon is érzem, hogy ha sokáig nem mantrázom, nem adok hálát, vagy nem nézek egy picit magamba. Nem is az, hogy meditálok, leülök tíz percre és akkor csöndben vagyok. Nem, hogyha nem fordulok egy picit magamba, akkor hamar feszült leszek, ingerült leszek, nem tudok úgy uralkodni magamon, ahogy én, vagy nem is uralkodni magamon, nem tudok úgy tudatosabb lenni, ahogy én szeretnék.
És ez is egy ilyen ördögi körforgás, mert tudom, mit kéne csinálni, és tudom, hogy csinálni kéne, de nem csinálom, és ideges leszek, és feszült leszek, és pánikolok. És ebből nem lehet kikerülni, de hogy ha folyamatosan igyekszel odafigyelni magadra és időt adni magadnak arra, hogy fejlődj és a pozitív dolgokat vonzd be, és megértsd saját magadat, akkor azzal csak nyerhetsz, és tényleg jobban át tudod látni a mindennapokat, a saját helyzetedet, és a többi embernek a reakcióját és helyzetét is.
Milyen volt a nőiségeddel való kapcsolatod, mielőtt a folyamatban ezen is dolgoztunk, milyen azóta?
Eszter: A nőiségemmel sokáig a kapcsolatom nagyon ingadozó volt, de többnyire nő tudtam lenni és megélni azt. Az anyasággal ez is megváltozott. Mikor a második kislányom is megszületett olyan, mint nő elvesztem. Nem tudtam megélni. Úgy éreztem, hogy nem is érdemlem meg.
A sok külső és belső változás után úgy éreztem, hogy az a nő, aki voltam már nincs és nem is lesz.
Akkor kezdtük el a közös munkát és kiderült, hogy nem is tévedhettem volna nagyobbat. Sokat segített ez a folyamat abban, hogy megtaláljam azt a nőt, aki (tény, hogy nem a régi) megújult, erős és ugyanúgy meg tudom élni. Sőt, ha nem jobban. Itt kiemelném a ciklustudatosságot, amiről egészen idáig nem is hallottam. Nagyon sokat segít a mindennapokban. Teljesebb lettem és jobban megértem a testem és az
érzelmeim változásait, mint eddig.
Azóta tudatosabb vagyok magammal. Elfogadom a külsőmet és szeretem magam. Hagyom magam nőnek lenni és élvezem!
Tudtad-e korábban, hogy a bennünk elraktározódott korlátozó hiedelmek, blokkok milyen gátakat okozhatnak bennünk a jelenben és így a jövőt is akadályozhatják? Gondoltál-e korábban ezen blokkok, hiedelmek oldására? Milyen eszközökről hallottál erre?
Eszter: Hallottam róla, igen. Tulajdonképpen, amit a felmenőink megéltek és az bennük egyfajta traumaként megmaradt azokat mi is megkapjuk. Sok sok évtizedre vissza lehet menni és ezeket a traumákat simán le tudjuk vetíteni a mi mindennapi viselkedésünkre is.
Ugyanakkor persze ezekhez ugye még hozzá jönnek a mi saját traumáink is és így már egy szép kis csomagot tudhatunk magunkénak. Engem ez a dolog először nagyon megijesztett hiszen anyaként nem akarunk terheket rakni a gyermekeink vállára, sőt inkább óvnánk őket. De ezt hozzuk és adjuk vagy legalábbis én ezt hittem. Aztán jött a felismerés. Ezt a kört meg lehet törni.
Nem vagyunk kötelesek cipelni ezt a csomagot és még tovább is adni. Tanulom még ezeknek az oldását és keresem a saját utamat benne. Hallottam több eszközről, terápiáról, amikkel oldani lehet ezeket de sajnos keveset tudtam kipróbálni.
Hogy látod, létezhet valaki életében az a pont, mikor azt mondja, kész vagyok magammal, megfejlődtem mindent?
Eszter: Ilyen nincs, ezt határozottan kijelentem. Folyamatosan változunk, fejlődünk.
Nap, mint nap mozgásban vagyunk, ingereket kapunk, új embereket ismerünk, új dolgok történnek és ez mind hozzánk ad és pluszban még tudatosan is fejlesztjük magunkat sokan. Itt gondolok főiskola, szakma tanulására, új nyelv ismerete, önfejlesztés, különböző tréningek oktatások, szakmai fejlődések. Rengeteg mindent teszünk hozzá magunkhoz folyamatosan.
Nincs olyan, hogy készen vagyunk
Ráadásul minden életszakasz más. Mindent máshogy élünk meg. Más, mikor még kamaszok vagyunk vagy fiatal felnőttek és más, mikor már gyakorló szülőként munka mellett igyekszünk ellavírozni. Minden szakaszban máshogy látjuk a világot, máshogy látjuk önmagunkat és ezáltal folyamatban vagyunk és maradunk. Sokkal többek leszünk és ennek nincs vége.
A fejlődés állandó és folyamatos. Ez a szép az életben. Haladunk előre.
Mi már ugye több folyamatban is kapcsolódtunk, mentor-mentorált kapcsolatban és coaching folyamatban is. Mesélj róla kérlek, mi volt az az élethelyzet, benned megfogalmazódott gondolat, ami arra vitt, hogy külső támogatást hívj be az életedbe? Mi volt a legnagyobb kihívásod?
Eszter: A legnagyobb kihívásom az életben, hogy anya lettem. Nagyon nehéz volt újra megtalálnom önmagamat anyaként. Erre nem készít fel senki pedig nagyon is kéne. Az első kislányom születése előtt se nagyon tudtam, hogy ki vagy mi vagyok. Nem találtam a helyemet, de mégis éreztem, hogy anya akarok lenni.
Reméltem, hogy abban könnyebb lesz kiteljesednem. Azt hittem könnyű dolgom lesz, ösztönből megoldom hiszen erre születtem…Aha… Aztán felébredtem.
Nehéz volt magam elhelyezni anyaként. Felelősséget vállalni másért, akinek én jelentem a világot, egy új világot teremteni egy új és más életet élni. Nem tudtam elképzelni, hogy gyerek mellett dolgozni is tudjak, hogy egyáltalán ott tudjam hagyni.
Ugyanakkor mégis hiányzott valami, ami az enyém és én csinálom. Hihetetlen volt ez a kettősség. Na ekkor jöttél mentorként az életembe és kezdtük el a közös utunkat.
Aztán jött a második kislányom. Nem voltam naiv, tudtam mi vár rám. Legalábbis azt hittem tudom. Mikor kétszeres anyuka lettem, akkor tudtam, hogy nem lesz könnyű, de bíztam magamban. Hála a közös munkáknak tudatosabb voltam. Jobban tudtam figyelni a kicsik igényeire és sokáig azt hittem, hogy a sajátomra is. De aztán beütött a valóság. Olyan szülés utáni depresszióba zuhantam, hogy azóta is csak igyekszem kijönni belőle. Elszigeteltem magam teljesen, nem érdekelt a világ, nem érdekelt
semmi. A családom előtt fenntartottam a látszatot, de belül szenvedtem. Senkinek nem tűnt fel.
Itt volt az a pont, mikor coach-ként jöttél fehér lovon és utat mutattál ismét. Persze egy ilyen folyamat sosem egyszerű. A felismerések, az igazság és a valóság keményen arcul tud csapni ilyenkor. Rettenetesen fájt és bosszantott.
Azonban erőt is adott, hogy tudom, merre induljak, hogy tudom nem vagyok egyedül és tudom, hogy hosszú az út, de ott van a fény az alagút végén.
Mennyire volt „félelmetes” a folyamat? Voltak-e nehéz pontok és ha igen, mi volt az, ami mégis vitt előre?
Eszter: Ez egy rettentő félelmetes folyamat volt számomra. Féltem, hogy mivel kell szembenéznem sőt egyáltalán attól, hogy bárkinek is ki kell mondanom azokat a dolgokat, amiket évek óta a szőnyeg alá söprök. Féltem szembenézni saját magammal, a problémáimmal, a „gyengeségeimmel”. Tudtam, hogy olyan problémáim vannak, amiken tudnék változtatni, tudtam, hogy merre kéne mennem, mit kéne csinálnom, de egyszerűbb volt halogatni. De persze a végtelenségig ezt nem lehetett csinálni, én is tudtam.
Tudtam, hogy a folyamat alatt semmi sem kényszer, mondhatok nemet, vagy csak egyszerűen abba is hagyhattam volna, ha túl nehéznek érzem. Igazából profin tudtam volna bármilyen kifogást találni, hogy ez nekem most miért is nem megy.
Nem tettem és azért nem, mert tudtam, hogy értem van ez az egész. Vagyok már annyira érett, hogy felfogjam a tetteim következményeit és tudtam, ha most nem teszem meg, akkor soha nem fogom megtenni. Arra koncentráltam, hogy a legtöbbet hozzam ki a feladatokból, a közös tanulásból, abból, hogy itt egy ilyen lehetőség, ami segít és támogat. Tudtam, hogy nincs ítélkezés, mindent meg tudunk oldani és mindenre van megoldás.
Sokszor igyekeztem nem túl agyalni a dolgokat (pedig kedvenc elfoglaltságom), hanem csak menni előre. Magamért, az egészségemért és a családomért. A változás, a fejlődés, a tanulás kemény és fájdalmas munka, de a végén rájön az ember, hogy megéri.
És mennyire volt hasznos a folyamat, miben segített, mi változott?
Eszter: Én nagyon sok mindent nyertem ezzel a folyamattal. Sok mindenre gondoltam, mikor elkezdtük és sok mindentől féltem is, de arra, amit összességében kaptam, na arra kicsit se számítottam.
Sok minden jött a felszínre, sok minden tisztázódott le, hogy mi miért is történik és történt. Teljesen máshogy állok magamhoz, a nőiségemhez, a mindennapokhoz. Sokkal tudatosabb vagyok. Figyelem magamat és a döntéseimet. Keresem az olyan helyzeteket, amik kibillentenek és új dolgokat, embereket és élményeket hoznak az életembe. Sokszor nehéz és van, mikor inkább hagynám az egészet, de nem teszem.
Az út elején járok, de azért már ráléptem és haladok. Ez pedig nélküled soha nem sikerült volna (vagy csak sokkal-sokkal később, későn…).
Ha lenne egy saját coach csapatod otthon, akik minden héten eléd tesznek 1-1 új apró gondolatsort, apró feladatokat, amik segítségével kis lépésekben, de integrálható változás az életedben, mit szólnál hozzá, benne lennél?
Eszter: IGEN! Bármikor. Nagyon-nagyon hasznos lenne.
Szerintem mindenkinek szüksége lenne ilyesmire. Nekem kifejezetten kell, hogy néha felpiszkáljanak, feladatot adjanak, határidőt. Fájna (a kényelmes és lusta énemnek), de ugyanakkor élvezném is.
Vannak most új céljaid az előtted lévő úton, ami további változással, megújulással, újrakezdéssel járhatnak? Tudod már (akár a korábban tanult módszer segítségével – coaching folyamat -), hogyan építsd fel és érd el őket?
Eszter: Ebben is nagy változást indított el bennem ez a folyamat, mert sokkal bátrabban tervezek. Rengeteg új tervem van. Tudatosan gondolom végig őket és tervezem meg.
Nagyban gondolkodom, de több etapra és még több kis lépésekre, célokra bontottam szét. Haladok, lassan, de biztosan. A következő 10 évre tele vagyok, köszönöm. Ha pedig valahol elakadnék tudom, hogy kihez forduljak. <3
Kíváncsi vagyok, mennyire tudtál azonosulni Eszter történetével, megéléseivel?
Hányszor érezted úgy, hogy ezt a történetet akár te is mesélhetted volna?
Lehet, hogy nem pont anyaként megélve, de a munkádban, a kapcsolatodban, önmagaddal?
És mondd csak: Készen állsz arra, hogy innentől előre vigyen az utad és te is elérd az amúgy mindenkit megillető boldogságot és sikert?
Végig kísérlek azon az úton, ahol a változás kapujában már nem fogsz hátat fordítani önmagadnak, mert az erőforrások előhívásának segítségével egyre közelebb kerülsz ahhoz az Énhez, aki mindig is ott lakozott benned!
Az Eszter által bejárt út számodra is elérhető. Gyere és ismerd meg a Hello én! kisprogramom, ahol 52 héten át fogom a kezed és vezetlek egy új jövő felé.
